A spenótos csirke legendája

A nyári szünet érdekes, mennyire lusta lehet az ember, mennyire homályba vesznek a napjai. Ez a nap is júliusban történhetett.

A reggeli rítus

Felkeltem, nem nyomtam ki az ébresztőt, hiszen tudtam, hogy ha továbbalszom még fáradtabb lehetek. Kinyújtóztam, ásítottam egyet, korgott egyet a gyomrom, evvel jelezte szándékat az agyamnak. Elég durván tette ezt, mert akkor már vagy háromnegyed napja nem ehettem.

Ez annak köszönhető, hogy a kedvetlenség, és a semmittevés addig fajulhat, hogy este inkább nem kelek ki az ágyból, inkább éhezem, minthogy azt a hatalmas erőfeszítést megtegyem, hogy elballagok a hűtőig.

Kísérlet az üres konyhában

Mit volt hát tenni, valamit enni. Kimentem a szobámból. Megnéztem a kenyértartót, nem volt semmi ehető benne, már persze ha nem számítjuk bele azt az édes-savanyú szószos konzervet, amit anya még egy évvel ezelőtt vett, hogy csináljak magamnak tésztát belőle. Megnézegettem, megfordítgattam, majd visszatettem eredeti pozíciójába, majd rosszabb időkben még bőven jól jöhet.

A következő állomás a hűtőszekrény volt. Kinyitottam, de itt sem jártam szerencsével, csak kecsap, mustár, meg disznózsírt találtam. Becsuktam, gondolkoztam egy keveset, majd újra kinyitottam, de semmi újdonság nem volt benne. Visszahajtottam az ajtót, majd elgondolkodtam milyen lenne, ha egy finom, tegnapi maradék pizza, esetleg gyros lenne még a hűtőben, de így csak éhesebb lettem.

Körbe néztem az asztalokon, benéztem anyukám szobájába, kimentem a testvérem szobájába, nem jártam sok sikerrel itt sem, ott sem.

A macskák és a döntés

Miközben kimentem a testvéremhez, találkoztam a macskáinkkal. Úgy nyávogtak, mintha egy napja nem ettek volna. Realizáltam, hogy ez az állítás valóban igaz, mert tegnap este, még a hűtőig sem jutottam el, nem hogy a garázsig, ahol az eledelük van. Gyorsan megetettem őket, mert bűntudatot éreztem ezen cselekedem iránt, hogy nem adtam nekik ételt.

Hát muszáj volt valamit tennem, annyira éhes voltam, hogy elkellett mennem a boltba. Ez két okból is ötlött eszembe, az egyik az előbb tárgyalt volt, a másik meg, hogy a testvérem kutyáját elkellene vinnem sétálni. Megdícsértem magam, hiszen ehhez borotva éles ész kellett, hogy ezt a kettő legyet egy csapásra leüssem.

Mondtam a kutyának: “Gyere Fifi menjünk egyet sétálni.” Megörült a kis korcs neki, ott ugrándozott, már ismerte a séta nevezetű szót eléggé erősen. Még mielőtt viszont elindultam volna, fogat mostam, megmosdottam, hiszen sosem árt, ha az ember odafigyel magára. Kimentünk, bezártam az ajtót, majd elindultunk kalandunkon.

Séta a napsütésben

Az évnek ama időszakához illő időjárás volt, százágra sütött a nap. Fifike nagyon ügyes kis eb, általában azt csinálja, amit mondanak neki, okos jószág, a keresztezések előtt megáll, szépen megvár, ha túl messze menne, ugye póráz nélkül tud is sétálni. A gond vele az az egy, hogy nagy a szája. Képletesen, mert igazából testmérete inkább egy macskáé, mint egy kutyáé. Félénk természetű.

Szóval haladunk, haladunk, a szokásosnál nagyobb kört tettünk meg. Amikor a központba értünk láttam egy kutat. Fifike már elég erősen lihegett, gondoltam örülni fog neki. Odamentem, összekulcsoltam a karom, ittam, majd hívtam a kutyát. Nem akart odamenni, ó mondom a fene egyen meg tégedet, hát itt lihegsz aztán nem kéred a vizet. Hát próbálkoztam mégegyszer, aztán megharagudtam, és továbbmentünk.

A bolt és a kutya-dilemma

Megálltunk a boltnál. Néztem a helyet, hova köthetném ki a házimacskámat. Mindenhova sütött a nap, a közelbe szinte mindenhova elért a sugara. Megláttam egy bokrot, vagyis több kisebb bokor volt az, de hát sietnem kellett, kikötöttem oda Fifit. Bár megfordult a fejemben, hogy mire visszaérek a kutyának már csak a csonthalmát látom, de végül benyitottam.

Elmélázhattam volna azon, hogy mit fogok enni, mert így kicsit több időbe fog telni a vásárlás. Átgondoltam. A csirkemellet nem olyan nehéz elkészíteni, ráadásul gyorsan is lehet, csak ugye mit csináljak mellé? Nézegettem a tejtermékeket, majd megláttam a túrórudik mellett azt a részleget, ahol gyorsfagyasztott ételek vannak. Csak megnéztem, megláttam, hogy van egy tömb spenót. Elgondolkoztam, hogy ez a két hozzávaló összeillene-e, de arra a következtetésre jutottam, hogy maximum ételmérgezésben elhalálozom. De kísérletezni a konyhában mindig is szerettem, szóval miért is ne? Megvettem egy csirkemellet, meg a tömb spenótot. Annyira nem is volt ez drága mulatság.

Emlék és ugatás

Fizetés közben valami négylábú állat ugatott kint, biztos nem a Fifike, próbáltam ezt elengedni. De szerintem annyira senkit sem érdekelt. Történt már velem viszont egyszer az, hogy ugyanígy elmentem a boltba, még akkor máshol laktam, kinthagytam a korcsot, ugyanígy kikötve, csak akkor a bicikliparkolóhoz zártam oda, nem egy útszéli cserjéhez.

Nem is voltam sok időt bent, csak egy zacskós levesért mentem be, és mikor kimentem láttam, hogy egy öregasszony a kutyához beszél. Majd megkérdezte enyém e a kutya. Erre végül azt mondtam, hogy az enyém, nem számít semmit. Majd minden meglepetésemre, a következő kérdése az volt, hogy milyen viselkedés az, hogy kint hagyom szegény kutyuskát, itt egyedül. Hát mondom öt percre nem olyan vétkes bún ez, mint az emberölés. Nem is kell mondanom, nem lettem pozitívabb a szemében. Folytatta avval, hogy majdnem elvitte, mert azt hitte otthagyták. Na erre már nem az volt a válaszom, hogy hinni a templomban kell, de jót nevettem rajta magamban, majd mondtam, hogy hát azért nem lenne kedvemre elveszteni, majd eloldoztam, és eljöttem. Milyen furcsa emberek vannak, de ha már egy napja ott lenne, akkor megérteném, de így, meg ráadásul ki az a tuskó, aki a kutyát otthagyja kikötözve egy boltnál.

Hazafele a fáradt kutyával

Visszatérve, kimentem. Csóválta a farkát, körbeugrándozott, már amennyire azt a kötele engedte. Hazafelé indultunk. Csakhogy eléggé melege lehetett, folyamatosan hívogatni kellett. Láttam útközben egy energiaitalos dobozt, lelkiismeretem azt sugallta, hogy dobjam ki, így hát felvettem. Egy átkozott kuka nem volt, pedig sugárútszerűségen mentem, de tényleg ilyen egész széles is volt, ráadásul a másik oldalra is néztem, de semmi.

Már én is fáradt voltam valamennyire, mikor megláttam egy szemetest, nem hittem, hogy lehet örülni egy kukának is, de akkor tényleg boldog voltam. Kidobtam a hulladékot, remélve ezzel valamennyire visszafogva a globális felmelegedést. Már a kutya is nagyon kimerült volt, felvettem az imént megüresedő kezeimbe, és hazafutottam vele. Látszott rajta, hogy nagyon élvezte, legalábbis addig míg véletlenül nem érintkezett a fagyasztott spenóttal, kiugrott a kezemből azon nyomban, én meg azért eléggé meglepődtem.

Az elégedett szakács

Hazaértünk ilyen nagy kaland után. Már csak az elkészítés volt hátra. Nem volt bonyolult, egy kis vöröshagymát felaprítottam, a mellet és a spenótot kiolvasztottam, majd először a hagymát dinszteltem, a csirkemellet megpirítottam, majd hozzáadtam a spenótot. Főztem egy kevés tésztát hozzá, összekavartam. Nem is vettem ki a serpenyőből, annyira farkaséhes voltam, majd bevágtam az egészet. Lehet, hogy csak azért volt olyan finom, mert ilyen nagy utat tettem meg ezért, de az a lényeg ízlett.

Közben megnéztem egy részét annak a sorozatnak, amit akkor néztem. Egy kis idővel a rész befejezése után, a serpenyőt beledobtam a mosogatóba, ránéztem az órára, háromórával később volt. De többre nem tellett, visszamentem a szobámba, ahol továbbjátszottam, majd valamikor késő este elaludhattam.